9. fejezet

Meghoztam a frisset. Remélem tetszeni fog és léci írjatok sok-sok komit. 
Jó olvasást!


Titok

Lili szemszöge:

-Én..én.. - nem mertem kinyögni. Megígértem, de félek mit szól, majd ehhez. 
-Mond. - kérte. Belenéztem a szemeibe. Nem bírtam magammal és újra "sírni" kezdtem.
-Igazság szerint én nem vagyok Görög és nem is vagyok Esme testvére. - mondtam suttogva.
-Na erre rájöhettem volna. Tökéletes ellentétek vagytok. - ezen elmosolyodtam - Akkor honnan jössz? 
-Elmesélem életem. - magához húzott és lefeküdtünk az ágyra. Ránéztem és arcán gyerekes kíváncsiságot véltem felfedezni.
-Romániába születtem, ahol nyomorban nevelkedtem. Egy nap nem mentem haza. Találkoztam egy titokzatos úrral aki boldogságot ajánlott. Elfogadtam. Ő pedig megharapott. Rögtön rájöttem, hogy vámpír. A méreg 3 napig kínzott, majd vámpírként ébredtem. Régebben egy másik klánhoz tartoztam. A Román klánhoz. Maga Dracula harapott meg. Sokan ezt megtiszteltetésnek vették volna a klánba. Én nem! Dracula önös érdekből változtatott át. Magának akart, de én tiltakoztam. Semmi se vonzott afelé a rusnya, dög felé. Egyik éjjel megszöktem. Persze üldözőbe vett. Görögországba menekültem, ahol Esme védelmet nyújtott nekem. Nem tudom, hogy, de nem találtak ránk. Néhány évig ott éltünk, majd beakartuk utazni Európát. Sajnos Dracula nem adta fel és újra kerestetett minket. Egy kedves német vámpírcsaládnál eltudtunk bújni. Ők mesélték, hogy van a Románoknak egy hatalmas ellensége. Mesélt a Volturiról, és, hogy hol találjuk meg. Így hát elhatároztuk, hogy ide jövünk. - fejeztem be és össze szorított szemekkel vártam, mit is fog reagálni. Eltelt 1 perc. Résnyire kinyitottam a szemem, hogy lássam arcán az érzelmeit. Ő megértő szemekkel figyelt. 
-Ettől féltél? Hogy megutállak? - kérdezte. Ezt meg honnan tudja? 
-Ha akarok tudok a gondolatokba olvasni, de mivel ki tudom kapcsolni csak ritkán használom. - válaszolta meg kérdésem. 
-Hát nem zavar? - kérdeztem - Nem ítélsz el azért mert egyszer még az ellenség közé tartoztam?
-Nem. Erről nem te tehetsz. - mondta, majd lágyan megcsókolt.
-Elmondod a te történeted? - kérdeztem.
-Biztos hallani akarod?
-Igen! - jelentettem ki határozottan.
-Én Velencébe születtem. Nem voltunk szegények, de gazdagnak se mondhattuk magunk. Jó ha megtanulsz lopni. Mondjuk Velencébe nem olyan könnyű, de nekem mindig is volt hozzá érzékem. Úgy 20 voltam amikor két szökött rabba ütköztem. Ők halálra vertek. Senki se törődött egy olyannal, mint én. Edward talált rám. Megígérte, hogy megment. Megharapott. 3 nap múlva itt ébredtem. Egy másik embert is akkor változtattak át. Ő volt Carlisle. Mivel egy napon ébredtünk és mind a ketten kezdők voltunk könnyen összebarátkoztunk. Azóta rengeteg bosszúságot törtünk a 3 vezér orra alá. Tömören ennyi. Gondolom nem vagy kíváncsi milyen csínyek azok.
-Mivel az egyiknek én is már a részese voltam, nem! - feleltem. Ő ezen csak kacarászni tudott. 
-Azóta tudja Carlisle is, hogy nem érdemes kikezdeni Esmevel. - mondta - Jaj! Carlisle! Jobb ha megyek és megnézem.
-Elkísérhetlek? - kérdeztem félve. Nem akartam megint veszekedést.
-Persze! - mondta, majd kézen fogott és kimentünk. Esmejék is akkor léptek ki. 
-Nocsak Corin. - morogta Aro. 
-Nocsak Aro. - mérte végig Corin szerelmem. 
-Ezekbe meg mi ütött? - kérdezte Esme. 
-Egy szó: fiúk! - mondtam halkan. Sajnos Corin meghallotta. Felhúzott orral távozott, Esmevel együtt.
-Kérlek figyelmeztess, hogy nyírjam ki amikor nem figyel. - kérte Aro. 
-Mi van köztettek? 
-Csak annyi hogy a pokolra kívánom! - mondta. Belenézett a szemembe és csillapodott a dühe. 
-Jobb ha most megyünk. - mondta, majd karonfogva elsétáltunk Carlislehoz.